Ezer esztendő az emberiség történelmének viszonylatában nem nagy idő, ha azonban egy kis település történetének távlatában vizsgáljuk, már igencsak soknak számít, egy emberöltőt alapul véve pedig felfoghatatlanul soknak tűnik. Magyarország változatos, háborúktól és megszállásoktól terhes, gyakran tragikus történelméből kiindulva szinte hihetetlen, hogy nemcsak nagyobb „történelmi” városok, hanem olyan apró települések is, mint Szajk, több mint ezer éve léteznek. A kis magyarországi német község a Sváb-Törökország területén, a bólyi járásban található. A földrajzi elhelyezkedés Szajk történelmét és demográfiai változásait is nagyban meghatározta.
Egy könyvtár állományába nemcsak nagy formátumú szakkönyvek, nehéz tanulmánykötetek vagy lexikonok, hanem újságok, folyóiratok, sőt még brosúrák, valamint kisebb kiadványok is tartozhatnak, melyek gyakran nem sokkal több oldalt számlálnak mint egy füzet, mégis sok értékes információt tartalmaznak. Így a Magyarországi Németek Könyvtárában is megtalálhatóak a legkülönfélébb publikációk, melyek segítségével magyarországi német tánccsoportok, tájházak, kézművesek, látnivalók, rendezvények vagy éppen helyi nemzetiségi önkormányzatok tevékenységét ismerhetjük meg.
A Magyarországi Németek Könyvtárának állománya – ahogyan az más könyvtárakban is szokásos – különböző témák szerint van felosztva, megkönnyítve ezzel a kutatók vagy az érdeklődők munkáját. Ezek közül a helytörténeti témájú könyvek gyűjteménye több mint 500 példánnyal egyike a legnagyobbaknak. Ezen művek nemcsak minőségükben, terjedelmükben vagy nyelvükben, hanem tartalmi felépítésükben is különbözőek. Így sokuk sorolható a tisztán helytörténeti monográfiákhoz, illetve az ún. Heimatbuch-okhoz is. Több olyan is található köztük, mely egyszerre taglalja az adott településen élő magyarországi németek történelmét, néprajzát, nyelvjárását, irodalmát, gasztronómiáját, illetve általános, jelenlegi helyzetét is.
A németek betelepítésüktől kezdve igen hosszú időn át szinte zavartalanul éltek Magyarországon. A városi lakosság XIX. században bekövetkezett asszimilációját leszámítva a különféle települések magyarországi német közösségeiben nem sok minden változott. Az 1920-as trianoni szerződés ahhoz vezetett, hogy bár a magyarországi németség ötszázezres létszámával az országban maradt más nemzetiségekhez képest a legnépesebb lett, ugyanakkor az asszimiláció által is fenyegetve volt. Bleyer Jakab és követői felismerték, hogy ennek elkerülése érdekében a népcsoportnak nyelvi-politikai autonómiát kell biztosítani, ezért 1924-ben megalapították a Magyarországi Német Népművelődési Egyesületet. Bleyer 1933-ban bekövetkezett halálát követően a magyarországi német nemzetiségi politikában egyfajta űr keletkezett. A második világháború kitörésekor a radikális Basch Antal Ferenc által 1938-ban alapított Volksbund vált a magyarországi németek egyetlen legitim szervezetévé. Bár kezdetekben azt nem kommunikálták világosan, hogy a Volksbund törekvései és céljai teljes mértékben a hitleri Németországnak voltak alávetve, illetve annak kiszolgáltatva. Az SS-sorozások engedélyezésével a magyar kormányzat a magyarországi német férfiakat szolgáltatta ki a birodalmi német hadigépezetnek. A második világháború vége a magyarországi németek számára nem az újjáépítést, a békét vagy az újrakezdést jelentette, hanem a szenvedések kezdetét. Tízezreket hurcoltak malenkij robotra a Szovjetunióba, százezreket fosztottak meg vagyonuktól, jogaiktól, illetve űztek el Németországba.
Ahogyan a világ sok országában, Magyarországon is november 2-án, azaz halottak napján szoktunk megemlékezni elhunyt szeretteinkről. Ez a nap időközben összefonódott Mindenszentek napjával, így már november 1-jén sokan virágot visznek és gyertyát gyújtanak a temetőkben. Ilyenkor az őseinkről is megemlékezünk, akiket ugyan nem ismerhettünk, de tulajdonképpen nekik köszönhetjük a jelenben való létünket ezen a világon. A gyerekeknek ilyenkor kicsit többet mesélünk és – bár egy életen át ez ellen küzdünk – erősebben megjelenik előttünk a múlandóság realitása.
Ha egy beszélgetésből véletlenül „kihallatszik” a Visegrád szó, sokaknak biztosan a hegycsúcson álló vár, az előtte folyó Duna és a Dunakanyar csodálatos természeti környezete jut eszükbe. Néhányakban talán felötlik egy Budapestre és az azzal összekapcsolt Visegrádra, a fellegvárba tett iskolai kirándulás szép emléke is. Ezen túl még eszünkbe juthat az 1991-ben Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország által megalapított szövetség, melyet a függetlenné vált Csehország és Szlovákia révén röviden a V4-eknek is neveznek. A fenti szituációban kevesen gondolnának a településre magára, melynek története legalább annyira érdekes, mint az előbb leírtak. Az elnevezés még a 9. századból eredeztethető, a szláv više és grad szavakból származik, ami magas várat jelent. Érdekes módon a település német neve Plintenburg, elnevezése nem az országban leggyakrabban megszokott, a magyar kiejtéshez közeli hangzású módon történt, ahogyan azt például Pilisvörösvár/Weischwar, Himesháza/Nimmesch vagy Budakeszi/Wudigeß esetében is láthatjuk.
1946. január 19-én indult el az első, magyarországi németekkel teli szerelvény Budaörsről, mely egyben a népcsoporthoz tartozók tízezreinek elűzetésének kezdetét is jelentette. Az akkori politikai elit bűnbakként kezelte a magyarországi németeket. A Hitlerrel való katonai és politikai együttműködés tekintetében kollektív módon tették őket felelőssé, büntetve ezzel az egész népcsoportot. A téma tabuktól való mentesítése következtében az eziránt érdeklődő olvasók szerencsére a legkülönfélébb szakkönyvek gazdag választékából meríthetnek tudásanyagot. Így mára a jogfosztások, vagyonelkobzások, malenkij robotra való elhurcolás és az elűzetés szakirodalma is igen terjedelmes. Többek közt Gerhard Seewann A magyarországi németek története című kétkötetes munkájából is sok történelmi összefüggésről, fontos tényről és adatról olvashatunk. Az elűzetésre vonatkozó fejezetéből például megtudhatjuk, hogy Németország akkori, amerikai megszállási övezetébe mintegy 167.000 embert, 1947 augusztusától pedig a szovjet megszállási övezetbe – a magyar kormány külön az áttelepítések folytatását illető kérésére – további, mintegy 50.000 magyarországi németet űztek ki.
Az ország különféle településterületeinek falvaiban élő magyarországi németek többsége számára az élet a 18. századi betelepítéstől kezdve a második világháború végéig szinte zavartalanul folyt. A svábok mindennapjait illetően, különösképpen szokásaikra, nyelvükre, népviseletükre és identitásukra nézve sok minden változatlan maradt. Ez ugyancsak jellemző volt az ún. Sváb-Törökország területén élők életére is. Jól szemlélteti ezt Rudolf Hartmann Die Schwäbische Türkei und ihre Volkstrachten (Sváb-Törökország és népviseletei) című kötete is, melyben az 1920-as, ’30-as és ’40-es évekből származó archív fotókon megörökítve láthatjuk ezeket a falvakat. A Sváb-Törökország területén található a Völgység is, aminek legnagyobb települése és egyben központja is már a németek betelepítése óta, Bonyhád. A németek aránya a Völgység területén a 18. századi betelepítésük és a második világháborút követő menekülésük, jogfosztásuk, vagyonaik elkobzása, malenkij robotra való elhurcolásuk és elűzetésük közti időszakban különösen magas volt. Sőt, a többi magyarországi német településterülethez képest az egész országban a Völgység volt a svábok által legsűrűbben lakott terület. Az 1941-es népszámlálás adatai alapján a kistérség lakosságának 71%-át a svábok tették ki. Ebből a szempontból már nem is annyira rendkívüli, hogy a Volksbund első tömegrendezvényét éppen Cikón szervezték meg mintegy 30.000 magyarországi német részvételével, illetve az ennek ellenében, 1942-ben alakult Hűséggel a Hazához nevű szervezetet sem véletlenül hívták éppen Bonyhádon életre.
Hárskút település elnevezése német nyelven érdekes módon a magyar név szó szerinti megfelelője, ettől függetlenül a „Lindenbrunn” megnevezés szinte alig jelenik meg valahol, mindenhol a magyarral találkozhatunk. Ennek feltehetőleg az lehet az oka, hogy a település Hárságy-puszta és Gyertyánkút-puszta egyesítésének köszönhetően csupán 1956 óta létezik. A mintegy 660 lelket számláló település 499,5 méteres tengerszint feletti magasságon található, ezzel a Bakonyi-hegység legmagasabban fekvő települése. Habár a hárságyi és gyertyánkúti magyarországi németek is elszenvedték a második világháborút követő elűzetést, illetve az azt követő sorscsapásokat, Hárskút lakosainak még mindig több mit 80 százaléka német felmenőkkel büszkélkedhet.
A magyarországi németek történetével behatóbban foglalkozva feltárul előttünk, hogy életükben a vallásosság mindig is alapvető, identitáserősítő szerepet játszott. Így egy település egyházközségének történeti dokumentációja sokszor hasonlít az olyan helytörténeti monográfiákhoz, melyek a helyi lakosok életét dolgozzák fel. Ennek kapcsán elég csak arra gondolnunk, hogy korábban a legtöbb iskola egyházi fenntartású volt.
