Idén immár 75 éve annak, hogy 1946. január 19-én elindult az első magyarországi német elűzötteket szállító szerelvény Budaörsről a megszállt Németországba. A népcsoport kollektív büntetésének következtében ezen napot követően mintegy 167.000 ember került Németország amerikai megszállási övezetébe. Az elűzetések folytatásaként 1947 augusztusától pedig mintegy 50.000 magyarországi német került az akkori szovjet övezetbe. 2012-ben január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapjának nyilvánították.
Az egyes magyarországi német települések helyzetét szélesebb történelmi perspektívából tekintve megállapíthatjuk, hogy a 18. századi betelepítésüket követően a többségi társadalommal való együttélésük egészen a második világháború végéig zavartalan volt. A magyarországi németség még az 1920-as és 30-as években Bleyer Jakab vezetésével politikailag egységes fellépésre törekedett. Bleyer halálát követően, a hitleri Németország által befolyásolt Volksbund tevékenysége folytán a népcsoport viszonylagos egységén belül azonban törés keletkezett. A legnagyobb változásokat ugyanakkor a második világháborút követő sorscsapások hozták.
Amennyiben a magyarországi németek múltjával kapcsolatban szeretnénk ismereteinket bővíteni, legtöbbször történelmi szakkönyvek segítségével tesszük azt. Ezek adatokkal, tényekkel, forrásokkal tárják elénk az összefüggéseket, összefoglaló áttekintést nyújtva a történtekről. Az egyes emberekkel és családokkal történteket pedig inkább a dokumentált egyéni sorsok alapján ismerhetjük meg. A történtek ezeken keresztül személyes perspektívából íródott szubjektív, gyakran nagyon valóságközeli igazságként tárulnak fel előttünk.
2020. szeptember 10-én nyílt meg a Magyarországi Németek Házában a Magyarországi Német Írók és Művészek Szövetsége (Verband Ungarndeutscher Autoren und Künstler) által összeállított Kontakte – Kontraste elnevezésű kiállítás a VUdAK és a Magyarországi Német Információs és Kulturális Központ és Könyvtár (Zentrum) közös szervezésében. Hasonlóan a Zentrum rendezvényeinek változatosságához, a Magyarországi Németek Könyvtárának állománya is széles spektrumot ölel fel, törekedve a minél szélesebb olvasóközönség kiszolgálására. Így találhatóak itt például olyan könyvek is, melyek a magyarországi német származású képzőművészeket, illetve azok alkotásait ismertetik meg az olvasókkal. A kiadványok között megtalálhatóak életrajzok, kiállítási katalógusok és művészportrék is. Természetesen a VUdAK kiadványai sem hiányoznak a gyűjteményből.
A németek betelepítésüktől kezdve igen hosszú időn át szinte zavartalanul éltek Magyarországon. A városi lakosság XIX. században bekövetkezett asszimilációját leszámítva a különféle települések magyarországi német közösségeiben nem sok minden változott. Az 1920-as trianoni szerződés ahhoz vezetett, hogy bár a magyarországi németség ötszázezres létszámával az országban maradt más nemzetiségekhez képest a legnépesebb lett, ugyanakkor az asszimiláció által is fenyegetve volt. Bleyer Jakab és követői felismerték, hogy ennek elkerülése érdekében a népcsoportnak nyelvi-politikai autonómiát kell biztosítani, ezért 1924-ben megalapították a Magyarországi Német Népművelődési Egyesületet. Bleyer 1933-ban bekövetkezett halálát követően a magyarországi német nemzetiségi politikában egyfajta űr keletkezett. A második világháború kitörésekor a radikális Basch Antal Ferenc által 1938-ban alapított Volksbund vált a magyarországi németek egyetlen legitim szervezetévé. Bár kezdetekben azt nem kommunikálták világosan, hogy a Volksbund törekvései és céljai teljes mértékben a hitleri Németországnak voltak alávetve, illetve annak kiszolgáltatva. Az SS-sorozások engedélyezésével a magyar kormányzat a magyarországi német férfiakat szolgáltatta ki a birodalmi német hadigépezetnek. A második világháború vége a magyarországi németek számára nem az újjáépítést, a békét vagy az újrakezdést jelentette, hanem a szenvedések kezdetét. Tízezreket hurcoltak malenkij robotra a Szovjetunióba, százezreket fosztottak meg vagyonuktól, jogaiktól, illetve űztek el Németországba.
A második világháború végén több ezer magyarországi német menekült nyugatra a Vörös Hadsereg elől. 1946. január 19-ét követően mintegy 167.000 ember került Németország amerikai megszállási övezetébe és mintegy 50.000 magyarországi német az akkori szovjet övezetbe az elűzetések következtében. Ez utóbbiból az NDK, a brit, francia és amerikai megszállási övezetből pedig az NSZK létrejöttével a magyarországi német népcsoport – a csaknem teljes mértékben elűzött vagy elmenekült más közép-kelet-európai német népcsoportokhoz képest – igen különleges helyzetbe került. Mintegy felük Magyarországon maradt, a többiek pedig a megosztott Németország két államában voltak kénytelenek boldogulni. Szétszakított családtagok, rokonok, ismerősök kerültek így különböző államokba, esetenként azokon belül más-más régiókba. Az elűzetést követő helyzet a legtöbbjüknek különösen nehéz volt, nemcsak az újrakezdés, hanem a más államba kerültekkel vagy a Magyarországon maradottakkal való kapcsolattartás miatt is, ami sokáig csak levélváltás útján történhetett.
Bizonyos falvak „magyarországi német arculata” sok vidéken évszázadokig, sőt – hagyományápoló közösségeik, egyesületeik vagy oktatási intézményeiknek köszönhetően – napjainkig megmaradt. A városok német lakosságának asszimilációja Magyarországon már a XIX. század közepén elkezdődött. Talán Pécs kivételt képez, hiszen a németek által sűrűn lakott Baranya közepén helyezkedik el, illetve nemcsak a megyének, hanem az úgynevezett Sváb-Törökországnak is központja. Itt található többek között a Lenau Ház és különböző oktatási intézmények, mint a Leőwey Klára Gimnázium vagy a Koch Valéria Iskolaközpont. Pécs egyben egyetemi város is, továbbá számos német cégnek van itt központja, melyek a környező sváb falvak fiataljai közül tanulmányaik elvégzése után is többeket a városban tartanak. A város ezen vonzereje már a kora újkorban is megfigyelhető, amikor közvetlenül a törökök elűzését követően német telepesek költöztek a városba. Arányuk a kezdeti években nem volt annyira számottevő, 1715-re azonban már a város lakosságának 18 százalékát adták. Amint az látható, a megyeszékhelynek nemcsak német múltja, hanem német jelene és jövője is van. Gyökerek nélkül viszont fák sem léteznének, így mindig érdemes megvizsgálni az eredetet, a múltat is.
Ahogyan a világ sok országában, Magyarországon is november 2-án, azaz halottak napján szoktunk megemlékezni elhunyt szeretteinkről. Ez a nap időközben összefonódott Mindenszentek napjával, így már november 1-jén sokan virágot visznek és gyertyát gyújtanak a temetőkben. Ilyenkor az őseinkről is megemlékezünk, akiket ugyan nem ismerhettünk, de tulajdonképpen nekik köszönhetjük a jelenben való létünket ezen a világon. A gyerekeknek ilyenkor kicsit többet mesélünk és – bár egy életen át ez ellen küzdünk – erősebben megjelenik előttünk a múlandóság realitása.
A magyarországi németek 1956-os forradalom őszi harcaiban való szerepéről szinte egyáltalán nem tudunk semmit. Szerencsére vannak már olyan hiánypótló művek is, mint a szabadságharc egyik mártírjáról, Herhoff Györgyről szóló dokumentumfilm, amelyet a Zentrum-Programme im HdU rendezvénysorozat keretében is bemutattak 2016-ban. A malenkij robotra való elhurcolások, a vagyonelkobzások, jogfosztások és elűzetések több százezer magyarországi németet érintettek, melyeknek következtében a népcsoport tagjainak túlnyomó része az 1950-es évekre megfélemlítésben és elnyomásban élt. A forradalom kitöréséig csupán hat év telt el, miután 1950-ben a 84/1950. M.T.sz. minisztertanácsi rendelet alapján a Magyarországon bujkáló elűzöttek visszaszökött sorstársaikkal együtt visszakaphatták magyar állampolgárságukat. Tiszalök és Kazincbarcika, a magyarországi kényszermunkatáborok borzalmas realitása sem egy halványuló, rossz emlékként élt még a fejekben, hiszen igen közel volt még az addig eltelt időt tekintve. Mindezek tükrében a magyarországi németek forradalomban való aktív részvétele több volt mint rendkívüli.
Ha egy beszélgetésből véletlenül „kihallatszik” a Visegrád szó, sokaknak biztosan a hegycsúcson álló vár, az előtte folyó Duna és a Dunakanyar csodálatos természeti környezete jut eszükbe. Néhányakban talán felötlik egy Budapestre és az azzal összekapcsolt Visegrádra, a fellegvárba tett iskolai kirándulás szép emléke is. Ezen túl még eszünkbe juthat az 1991-ben Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország által megalapított szövetség, melyet a függetlenné vált Csehország és Szlovákia révén röviden a V4-eknek is neveznek. A fenti szituációban kevesen gondolnának a településre magára, melynek története legalább annyira érdekes, mint az előbb leírtak. Az elnevezés még a 9. századból eredeztethető, a szláv više és grad szavakból származik, ami magas várat jelent. Érdekes módon a település német neve Plintenburg, elnevezése nem az országban leggyakrabban megszokott, a magyar kiejtéshez közeli hangzású módon történt, ahogyan azt például Pilisvörösvár/Weischwar, Himesháza/Nimmesch vagy Budakeszi/Wudigeß esetében is láthatjuk.
