Az ország különféle településterületeinek falvaiban élő magyarországi németek többsége számára az élet a 18. századi betelepítéstől kezdve a második világháború végéig szinte zavartalanul folyt. A svábok mindennapjait illetően, különösképpen szokásaikra, nyelvükre, népviseletükre és identitásukra nézve sok minden változatlan maradt. Ez ugyancsak jellemző volt az ún. Sváb-Törökország területén élők életére is. Jól szemlélteti ezt Rudolf Hartmann Die Schwäbische Türkei und ihre Volkstrachten (Sváb-Törökország és népviseletei) című kötete is, melyben az 1920-as, ’30-as és ’40-es évekből származó archív fotókon megörökítve láthatjuk ezeket a falvakat. A Sváb-Törökország területén található a Völgység is, aminek legnagyobb települése és egyben központja is már a németek betelepítése óta, Bonyhád. A németek aránya a Völgység területén a 18. századi betelepítésük és a második világháborút követő menekülésük, jogfosztásuk, vagyonaik elkobzása, malenkij robotra való elhurcolásuk és elűzetésük közti időszakban különösen magas volt. Sőt, a többi magyarországi német településterülethez képest az egész országban a Völgység volt a svábok által legsűrűbben lakott terület. Az 1941-es népszámlálás adatai alapján a kistérség lakosságának 71%-át a svábok tették ki. Ebből a szempontból már nem is annyira rendkívüli, hogy a Volksbund első tömegrendezvényét éppen Cikón szervezték meg mintegy 30.000 magyarországi német részvételével, illetve az ennek ellenében, 1942-ben alakult Hűséggel a Hazához nevű szervezetet sem véletlenül hívták éppen Bonyhádon életre.
